Lehúztam több mint három évet egy minisztériumban, azóta túl vagyok a harmadikon egy állami cégben. Segítettem választási programhoz szakmai fejezetet írni, dolgoztam több kormányzati stratégián, vannak szövegromláson átment mondataim több kormányprogramban. De végtére én is csak egy egyszerű West Wing néző vagyok. Valaki, aki el szeretné hinni, hogy ez a politika valami magasztos dolog is lehet. Ismerek egy csomó olyan embert, aki hozzám hasonlóan gondolkodik. Egyre több közülük csalódott. Egyre többen hagyják ott az államigazgatást. Szinte mindegyikük felkapja a fejét, ha azt látja leírva: Lehet más a politika.
Lehetne, erről sokat beszélgettünk, lennének ötleteink is. Sok mindenben nem értünk egyet, de abban igen, hogy a demokráciában a részvétel fontos. A választók elidegenedésével pedig olyan lesz a közélet, mint a magyar focilelátók pár éve, ahova csak a balhé miatt jártak az emberek.
Jött egy társaság, akik egy baró kis előadás sorozat után előálltak a Lehet Más a Politika nevű politikai mozgalmukkal. A kérdésből a felkiáltójel lett. Ők tudják, hogy lehet más a politika. Szerintem legtöbbjükkel találkoztam is 1994-ben a Liget Akadémián, ahol még csak részlegesen volt inkonzisztens a mára teljesen reménytelen Lányi András. Talán éppen ott bújtak a köpönyegébe ennek a furcsa értelmiségi prototípusnak, hogy majd másfél évtized múlva előbújjanak onnan. Emlékszem még egy jólfésült fiatalemberre is az Egyetemi Színpadról. Schiffer András már akkor is háromrészes öltönyben járt, okos volt, kedves és teljesen híján volt a karizmának. Éppen egy Ifjú Szocialisták nevű mozgalmat vezetett. Örültem, amikor a TASZ-ban fedeztem fel újra. Passzolt hozzá a szólásszabadság és gyülekezési szabadság védelmének feladata, nem is csinálta rosszul.
A védegyletes, élőláncos, harmadikutas ideológia nekem eléggé zavaros. A legnagyobb előnye, hogy létezik, és hogy képes politikai részvételre késztetni néhány embert. Nem sokkal, miután eltűnt az LMP mögül a kérdőjel, egyre több ismerősöm tűnt fel támogatójukként egy közösségi honlapon. Jópofának tarották a megalakulást, jópofának tarották a parlament fénygraffitizését, és talán még a tiszta kezes kampányt is. Megkérdeztem egy-kettőt a barátaim közül, hogy miért támogatják az LMP-t, és mit is támogatnak. Az derült ki, hogy kevesen vannak tisztában azzal, mit is akarnak azok, akik szerint Lehet Más. Viszont a támogató barátaimban is megvan az igény arra, hogy más legyen. Nem népben, nemzetben, osztályokban gondokoznak. A másság igénye vonzotta őket. És éppen ez az, amiért az enyhe szkepszisem erősebb ellenzésbe váltott az LMP-s társasággal kapcsolatban.
Itt van egy halom tanult, politikai részvételt igénylő fiatalember, akik nem igazán tudják, hogy mit akarnak, de szeretnének mást. Kerékpárral járnak romkocsmába inni, de esetenként igazi cégük van, vagy ilyennek dolgoznak. Igyekeznek környezettudatosan élni, de szeretnek fogyasztani. Hisznek az érdemben és az egyéni felelősségben, de együttéreznek a hátrányos helyzetű kölykökkel. Nekik adták el, hogy a Más az ez. Lehet más? Lehet! És mi lehet? Bármi, amit gondolsz, haversrác! Nincs szükség kidolgozott érvekre, koherens világképre. Legyen más! A más differenciálatlan akarásából még nem épült új világ. Mint ahogy nem épült új világ az utcai performanszokból sem. Fénygrafitizni? Kezet koszolni és mosatni vegyvédemi ruhában? Utcaszínházból nem fog kinőni alternatív politikai párt, se mozgalom. Az utcaszínház az utcaszínház. Jópofa performansz. Igazi jelentése csak akkor van, ha veszélyes. Olyan, mint az Otpor volt Jugoszláviában. De hol van már az Otpor békeidőben?
Rossz érzéseim vannak az LMP-vel kapcsolatban. Nem feltételezek rossz szándékot a kezdeményezőkről. De úgy gondolom, hogy a más szó kisajátításával és a tartalom homályos lebegtetésével egy olyan egységet kívánnak fenntartani, ami nem lehet tartós és sikeres. Ezzel szemben a valódi és karcos állítások, koherens világkép helyett performanszt és általános mást kínáló társaság elszívja a levegőt azok elől, akik szintén mást akarnak, csak máshogyan. Vajon hányszor lehet belelkesíteni azt a depolitizált fiatal csoportot, aki most felkapta a fejét a más hívószavára? Vajon sikerül-e mégegyszer aktivizálnia őket bárkinek, miután rádöbbennek, hogy performanszokat kapnak válaszok helyett? Szerintem felelőtlenség elbohóckodni azt a lehetőséget, hogy sokakat vissza lehetne most szoktatni a politikai cselekvésre. Kár érte!
Aki megmondja ez alapján a videó alapján, hogy kik ők, és mit akarnak, az írja meg nekem!
[ 12 hozzászólás ] ( 81 megtekintés ) | [ 0 trackbackek ] | permalink | kapcsolódó link |
( 3.3 / 6 )Egy ideje már jóval kevesebbet foglalkozom tanult szakmámmal, a szociológiával. Egészen tavalyig rendszeresen tanítottam különböző egyetemeken, de a kapcsolat folyamatosan lazult. Lassan pályaelhagyónak számítok. A munkám nem szociológiai, akadémiai jellegű. Ennek ellenére úgy gondolok magamra, mint egy szociológusra. Egyszerűen azért, mert szociológusként gondokodom, így osztályozom a tényeket, keresem a mintázatokat, az oksági láncokat és a megoldási lehetőségeket. Amikor egyetemre jártam menő dolognak tűnt a szociológia. Nagyon sok nyitott, kiváncsi fiatal verődött össze az ELTE Szociológiai Intézetében. Sokuk ma már nem a szociológiából él, de szociológusi tudatossággal és készségekkel figyeli maga körül a világot.
Mai napig tagja vagyok a Magyar Szociológiai Társaságnak. Azt hiszem akkor léptem be, amikor az általam nagyra tisztelt Örkény Antal lett az elnök, és beszélgettünk a terveiről. Pár hete felkérést kaptam a Társaságtól, hogy soron következő éves konferenciáján, Veszprémben elnököljek az Új kultúra - új média - új nyilvánosság panelban. A felkérést elfogadtam, és pénteken elutaztunk Veszprémbe egy pályaelhagyó barátommal, akivel régen még együtt is publikáltunk. Az élmény elég megrázó volt. Olyan, mintha vissza kellett volna mennem szülői értekezletre a régi iskolámba, pepréselni magam a régi padomba. Csupa kedves arc, néhányuktól nagyon sokat tanultam, de alig látni fiatalkokat. Az alkalmazott társadalomkutatási piac szereplői sehol. A stílus, a problémák, a díszletek mind a régiek. Pedig nagyon nagyot változott a világ, és nem feltétlenül kéne ennek a változásnak a szociológia elszürkülését hoznia. Amit láttam az nem egy önbizalomtól duzzadó szakma pezsgő vitákkal teli ünnepe volt. Az újonnan megválasztott elnök Csepeli György. A fenti értelemben félig-meddig maga is pályaelhagyó. Remélem, sikerül életet vinnie a szakmába!
Itt olvasható a panelem (Új kultúra - új média - új nyilvánosság) összefoglalója, ami látleletnek is megteszi.
MSZT 2008
[ 3 hozzászólás ] ( 15 megtekintés ) | [ 0 trackbackek ] | permalink | kapcsolódó link |
( 2.5 / 4 )Hoppá, ezt a bejegyzést megírtam öt hete, de elfelejtettem kirakni.
Nem voltam soha túl nagy hip-hop rajongó, de akinek kimarad a House of Pain, annak kimaradtak a kilencvenes évek. Esetleg valami olyasmivel töltötte amit később még megbánhat. Ennek az ír beütésű hip-hop zenekarnak volt tagja Everlast, aki 1994-ben szólókarrierbe kezdett. Zenéje a hip-hop, a country és a rock hagyományait ötvözi. Kis drogos és muzulmán kitérő után új lemezzel jelentkezik.
Minneapolisban sikerült elcsípnem a klubkoncertjét. 18 dollár, családias hangulat. Rock n roll, country, kis hip-hop bólogatás. Nem mondom, hogy a szövegeiből kirajzolódó világképet maradéktalanul osztanám. De dühe eredeti, és jó hogy így ereszti ki. Így kell szépen kiöregedni a morcos ganxtaságból.
még több videó
még több zene
még több róla
[ hozzászólás ] | [ 0 trackbackek ] | permalink | kapcsolódó link |
( 0 / 0 )Washington meglepően nyugis hely. Mivel itt székel a szabad világ vezetője, sokkal nagyobb nyüzsgést vártam. A Fehér Házról, és a lobbisták otthonául szolgáló K Streetról szóló hírek alapján is inkább egy bunkert - vagy ahogy egyesek lefestik - vagy magát Sodomát képzelne a látogató.
A város csak részeiben emlékeztet igazi városra, jól látszik, hogy ezt a hely nem fővárossá emelkedett, hanem egyszerűen kijelölték. Az átlagos amerikai várost folyton bontják és építik, pusztul és születik. A szabad piac politikai központjában ezzel szemben nagyon szigorúak az építkezési szabályok. Nem épülhet olyan épület, amelyik elnyomná a hivatalok vagy emlékművek nagyságát. DC központját teljesen az állam uralja hivatalaival, és a demokrácia vallás templomaival. Ezközben mégsem tűnik a demokrácia témaparkjának, annál régebbi, visszafogottabb és átgondoltabb. A Lincoln és Jefferson emlékművek görög templomi karakterükkel az államférfiak és az amerikai demokrácia nagyságát hirdetik. De nem érinthetetlen szentségről van szó. A Lincoln Memorial lépcsőjébe gravírozva ott áll Martin Luther King neve, és a híres "I have a dream" kezdetű beszédének dátuma, pont ott, ahol az összegyűlteknek elmondta. A National Portrait Galeryben az elnöki képtárban a képekhez tartozó szövegek bemutatják az elnökök szerepének korabeli és mostani megítélését is.
Az öreg Európából szokás kinevetni az amerikai múltnélküliséget, azt, ahogyan hangyaszorgalommal építik nemzetük emlékezetét. Washingtonban szinte minden memorial vagy heritage. Kezdve Jefferson függetlenségi nyilatkozatától Bobby Orr 1970-ben rongyosra koptatott korcsolyájáig. A portré gallériában a huszadik századi portrék között ott vannak azok a művészek, sportemberek, szórakoztató iparosok, aki nagy hatással volt az amerikai életmódra. Ebbe a válogatásba belefér Rosa Parks, aki egy szép délelőttön egyszer csak nem adta át a helyét a buszon egy fehérnek, és belefér a militáns Fekete Párducok mozgalom "védlemi minisztere" is. Ami a válogatásból szembetűnő, hogy a hagyomány számukra élő, napi használatban lévő dolog. Könnyebb is a hőseikkel azonosulni, mint nekünk Szent Istvánnal vagy a tananyag szagú Petőfivel. Mit is mondhat ma egy átlagembernek Szent István? Intelmeinek dilemmái csak nagy szövegírói leleménnyel vonatkoztathatók korunkra. Egy átlagos magyar polgár számára csak egy furcsán torz Kádár-korszakbeli musicalen keresztül szólal meg az államalapító. Annyit mond, hogy meg kell maradni, mert a megmaradás az fontos. A megmaradásnál vannak azért fontosabb dolgok is, és ezek mind a megmaradt lét minőségével függnek össze. Az amerikai legfelsőbb bíróságon éppen az ilyen, élet minőségével kapcsolatos kérdésekre keresik a választ az alkotmány betűiből és szelleméből kiindulva. Adams és Jefferson eszméi nem csak szépen kaligrafált iratok a múzeumban, hanem vonatkoztatási pontok.
[ hozzászólás ] | [ 0 trackbackek ] | permalink | kapcsolódó link |
( 3.3 / 12 )Az Economist Szolzsenyicin halála apropóján több cikkben is foglalkozott a diktatúrák és az értelmiség kapcsolatával. Egy nagyobb átfogó elemzésében az orosz intelligencia történetét, és mai helykeresését elemzi.
Elég egyszerű, de sok titokkal, némi nyállal és vérrel kevert történet a szovjet diktatúra értelmiségének története. Itt, Magyarországon is ismerjük ezt a történetet csak kicsiben. Itt is volt korrumpált értelmiség, de nem volt az atombombán zárt településeken dolgozó tudós elit. A mi mérvadó intelligenciánk néhány gépészmérnökből, agronómusból, de főként írókból, bölcsészekből és zenészekből állt. Igazi virágkorát nem is a legdurvább diktatúra alatt élte ez a réteg, hanem 56 után, amikor Kádár János a restauráció korai szakaszában eként jelölte ki az irányt: Nekünk az értelmiség most fontosabb, mint a puska.
Relatív gyengesége ellenére még ma is látható, milyen krízisként élte meg az akármilyen - esetenként bármilyen - kurzushoz kapcsolódó értelmiség, hogy szerepe egyre csökken. Kétségbe esve keresik saját Aczél Györgyüket, aki megbecsüli őket, aki veszélyesnek tartja őket, akit lehet nyilvánosan utálni, de akinek meghívásánál csak az bosszantóbb, ha nem hív meg. Akihez lehet közvetlen kapcsolatot szerezni. Oroszországban Jelcint nem érdekelte az értelmiség, és annak jókedve. Putyin szerette magát körbevenni neves értelmiségiekkel, előjogokat adott, tanácsolt. Jutalma az volt, hogy Nyikita Mihalkov nyílt levélben kérte, az alkotmány ellenére marajdon elnök atyuskája szegény Oroszországnak.
A huszadik században tekintélyes irodalma volt az értelmiség szociológiájának. Nyugaton is, keleten is. Van-e értelmiség, ha van, akkor osztály-e, osztályérdekeit követi, vagy más osztályok szószólói? Az egész mögött annak a keserve húzódik, hogy a nem szakértelmiségi intelligencia nem fért már el az udvarokban. A polgárság megerősödésével az udvarokban szolgáló értelmiség kint találta magát a piacon. A piac pedig kevés ilyen szereplőt igényelt. A legtovább a diktatúrákban virágzott a hagyományos udvari értelmiség. Igazi táptalaja a központosított felvilágosult abszolutista állam, majd a puha diktatúra. Később a 90-es évek folyamatait is nagy mértékben meghatározta ez a réteg. Részben kormánypozícióba került, részben pedig támogató mozgalmakban találta meg befolyását. Igazán azok a művelt, rugalmas értelmiségiek lettek sikeresek, akik változatos rekonverziós stratégiákkal hasznosították jártasságaikat. Lebilincselő akadémiai tudásukat, késő Kádár-kori kapcsolathálójukat, állami kapcsolataikat magán és/vagy állami nagyvállalatok szolgálatába tudták állítani. Mára ennek a stratégiának az ereje is fogyóban van. Az értelmiséget a nagyra duzzadt akadémiai szektor szívja fel. A politika professzionalizálódik, és az állam lassú lebontásával, elsőként a kultúra esik ki a látóköréből. A nagyvállalati vezetők számára ezzel leértékelődik az értelmiségi szolgálata, mivel nincs bejárásuk az "udvarba".
Ne sirassuk ennek az értelmiségnek, mint politikai tényezőnek a hanyatlását. De ne feledkezzünk meg azért szellemi teljesítményéről sem. Vegyünk egy nagy levegőt, és folytassuk másképpen!
[ 4 hozzászólás ] ( 10 megtekintés ) | [ 0 trackbackek ] | permalink | kapcsolódó link |
( 3.2 / 22 )Következő
